Kultúrdiszkó

 A film, amit mindenki megnézett a moziban. A fájó ipszilonozás senkit nem riasztott el; olyan tényezőkkel állt szemben, mint Tarantino neve, a jó időzítés (Moziünnep), és az elcsépelt II. világháborús téma új megközelítése. Merthogy mi történik? Mítoszteremtés - egy amerikai bosszúbrigádról: zsidókról és szimpatinzánsaikról, akik levadásszák az embervadász embereket. Képzavar? Inkább erkölcsi dilemma, de ezzel, mint ahogy a történelmi hitelességgel sem, a Becstelen Brigantykban nem sokat foglalkoznak. (Hiszen akkoriban nem csak a zsidókat üldözték, Apacs hadnagy elit alakulatába mégsem fért be pl. egy afroamerikai sem.)

Brad Pitt a nagydumás, szadista vezető szerepében tetszeleg, ami már a Harcosok Klubjában is jól állt neki; lelkesen bosszúszomjas katonái pedig még közelebb hozzák a csapatot a nézők szívéhez. Mégis, Martin Landa ezredes intelligenciája  (és ezzel Christopher Waltz játéka) az, ami igazán csodálatra méltó; ő a tökéletes főgonosz. A náci erők hideg precizitása és hatalomelvűsége szöges ellentétben áll az amcsikkal, ám ami a film elején még ijesztő, az a végére nevetségessé teszi a németeket. Kivéve persze Hitlert, aki szüntelenül nevetség tárgyává van téve, nemcsak a filmben, hanem az elmúlt évek filmjeiben folyamatosan. Megérdemli? Meg. Tényleg a hisztis házisárkány szerepét játszotta a német oldalon? Nem valószínű.

Mindenképpen különc film ez az elmaradhatatlan szerelmi szál szempontjából: a Rómeó és Júlia és a Makrancos hölgy eszközeit felhasználó (lám-lám, Tarantino nem csak filmekre szeret reflektálni) kezdetek után valami egészen kontrollálhatatlan látszik elharapózni hőseink életében - hogy ki a hős és ki az áldozat, mindvégig kérdés marad. Shosanna Dreyfus (Mélanie Laurent) alakja a legszimpatikusabb és a legátélhetőbb, és mintha afféle rejtett tanulságként a Becstelen Brigantyk azt akarná megmutatni, hogy a filmben valójában ez a kisember mozgatta a szálakat, nem a nagymellényű jenkik titkos alakulata, sem a Diane Krüger alakította filmcsillag, és semmiképp sem a nácik.

A film leghosszabb, és számomra legizgalmasabb jelenete mégis egy, az összeesküvő Bridget van Hammersmark (Kruger) és brigantijaink között egy pincekocsmában zajló titkos találka. A párbeszédek, a levegőben vibráló feszültég és a végkifejlet tökéletes összhangban vannak - megvilágítják a nézők előtt, hogy Tarantino tisztában van vele, hogy a komoly témákat hiába próbáljuk elviccelni.

 A rendezőre jellemző hatalmas szövegek és az erőszakos jelenetek tehát most sem maradnak el, bár a kettő közül inkább előbbi mondható öncélúnak. Vér egy második világháborús filmben? Megszokott. Humor? Ritkább. Tiszteletlenség ez a komoly téma iránt? Talán, de a szándék mindenképp jó volt. Ha már a valóság nem lehetett ilyen szép, játsszunk el a gondolattal, hogy voltak megtorlók, akik a csúnya nácik körmére vertek, és ami még kecsegtetőbb, boszúálló zsidók, akik az életük árán is megmutatják, ki is a felsőbbrendű faj. A rendező most sem lőtt mellé: a Becstelen Brigantyk megráz és szórakoztat, leültet - vagy éppen kiugraszt a székből, ha nem edződtél még rá arra a rideg profizmusra, ami a tarantinói a brutalitást jellemzi.