Csehország rangos kortárstánc szerveződése, a DOT 504 ezúttal Thomas Steyaert koreográfiáját adta elő az MU színházban, szintén az L1 fesztivál keretein belül. A különleges maszkokkal, átöltözésekkel és technikai eszközökkel színesített előadás nemhétköznapi utazás egy ember elméjébe, és a benne kergetőző gondolatok világába.
A cseh szöveget, melyet angol nyelven kaptunk kézhez az előadás előtt, érdemes volt még a nézőtér elfoglalása előtt elolvasni; a sötétben ugyanis vajmi kevés esély volt már a szavak kibogozására. A csekély szöveg és az abszurd színadi látvány első látásra talán egy állatmesére hasonlított leginkább, ám furcsa maszkoktól nekem Donnie Darkós asszociációim támadtak, így egyre közelebb kerültem a valódi jelentéshez: az emberi elme végtelen számú és felzaklató játékához: paranoia, pszichopátia, minden, mi szem szájnak ingere - olyan fesztelenséggel előadva, hogy egészen szeretnivalókká váltak.
Az állatalakú agyszülemények: a nyúl, a szamár, a disznó és a róka húzták-vonták-rángatták az elme cikázó gondolatatait. Az ösztönök állatias primitív jellegét csak erősítették a nagyon is civilizált jelmezek, frakkok, koktélruhák, melyekbe bújtatták őket. A puccparádé, állat-bál vagy ahogy tetszik, folyton meglepő fordulatokat vett - a legemlékezetesebb talán a kimerevített csoportkép, melyen mindenki elmebeteg módon vigyorog, míg a vászonra, melyet egyikük maga elé tart, hátborzongató természetfilmet vetítenek.
Sosem tudni, mire számítsunk a következő percben, és látszólag a szereplők között is mindig akad legalább egy, aki az aktuális jelenetnek csak elszenvedője, és nem aktív részese. Ezt a szerepet a legfigyelemreméltóbban Michaela Ottová tudta játszani: hiteles, mint megtépázott elme; mozgása törékenységet, arckifejezései játékosságot sugallnak. A társulat energiája és a koreográfus újító szellemisége jó párost alkot: igazi élménnyé teszi a darabot, egyaránt kedvez a szemnek és az elemző észnek. Az állatbarátoknak sajnos nem.
