Kultúrdiszkó

Tomas Alfredson filmje a legjobbkor érkezett ahhoz, hogy közönségsikert érjen el: javában tart a vámpírláz, újra reneszánszukat élik a vérszívós mozik, könyvek, tévésorozatok - és mint minden divathullám, ez is új megközelítésért kiált. A 80-as évek svéd miliőjébe helyezett lélektani rémregény eszközhasználatával, karaktereivel és bizarr humorával tud újat mondani egy unalomig ismert kliséről.

A rendező jó érzékkel és nagy szerencsével John Ajvide Lindqvist Hívj be! című könyvét dolgozza fel, törekedve a történethűségre, de nem veszve el a részletekben. Így a moziba beülők előtt sok kérdést nyitva hagy, események, személyek, tárgyak szerepe marad tisztázatlan. Mi az hát, amit kapunk? Először is C-kategóriás horrort idéző számítógépes animációkat, amelyek néhol belepiszkítanak a film komor komolyságába. Szerintem nem is a téma, hanem ezek a jelenetek azok, amelyek miatt a filmet gyerekekkel nem nézetném meg. Ennek ellenpontjaként pedig gyönyörű képi világot.

Szemet bántó neonfényben és percegő havon gyönyörű szimbiózisban van jelen együtt a  vásznon a blackebergi lakótelep sivársága és a kiüresedett emberi kapcsolatok, melyekben itt-ott villan csak meg valami, amibe egy magát elveszettnek érző gyerek kapaszkodhatna. Itt él az ifjú Péterfy Bori Oskar, elvált szülők - társai által rendszeresen terrorizált - gyermeke, akinek valószínűleg sokadjára, minden különösebb gyanú nélkül hiszik el otthon, hogy csak elesett, és megkarcolta magát. A békés, konfliktuskerülő fiú legelső felbukkanásakor azonban éppen a másik, a film alatt ritkábban mutatott oldalát villantja fel előttünk: a haragtól fűtött bosszúszomjas kitaszítottét, és ez az oldala az, amely később egyre nagyobb szerepet kap a filmben.

Az ártatlan szőkeség ellenpontja az elvadult és intelligens szomszéd kislány, aki a legnagyobb titokban él - és öl. Merthogy valaki vadászik a környék jóravaló svéd polgáraira, és ez kiváltja az elnyomott belső agresszió fűtötte Oskar lelkesedését. Eli amilyen ijesztő, legalább annyira vonzó is a szemében, és a film igazán átélhetően mutatja meg, hogy a gyerekek mesék átszőtte világában a természetfeletti milyen természetes, a felfoghatatlan mennyire felfogható tud is lenni. A fő vonal tehát nem a giccses vámpírromantika, az öldöklés vagy a nyomozás a tettes után, hanem a két kiskamasz zárt univerzuma, az ébredő/elnyomni való érzések, félelmek, remények. A zord északi télben a két halált/életet megvető gyerek jelenti az igazi életet.

A szerelmi szálat ugyan nagyon könnyen túl lehetne játszani, a két tehetséges színésznek (Lina Leandersson és Kare Hedebrant) sikerül úgy bemutatni azt, hogy a nézők elkerülik a kínos feszengést, és inkább komolyan elgondolkodnak a kapcsolat természetén, mozgatóján és a jövőjén. A vámpír itt nem negatív hős; és nem azért mert a kényszer igazolhatja a túlélésért való emberölést, hiszen látunk példát a filmben olyanra is, aki ezt nem vállalja fel. Eli azért nem negatív szereplő, mert a gyermeki önzőség nem róható fel neki és nem ítélhető el, bármeddig is tart a gyermekkor. Ilyen és ehhez hasonló morális kérdések maradnak fontos nyitott kérdésként a távozó nézőben, és nem az, hogy "ki ki volt, mi honnan volt, az a hang mi volt". Ezek megválaszolásához elég lesz felütni az eredeti regényt.